Mostanában a napjaim a lányom szeptemberi iskolakezdéséről, azaz a megfelelő iskola kiválasztásáról szólnak. Még sosem voltam ilyen helyzetben és nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Nyilván nem jártam az összes iskolában kis hazánkban, de jártam egy-párban és igen elszomorító, amit láttam. Itt nem az oktatás színvonalára gondolok, hanem csakis a környezetre, ahová a gyerekek járnak. Az iskolák állapotára. Az enteriőrre, amely nap-mint-nap körbeveszi őket. Tudom, hogy az önkormányzatoknak kevés pénzük van, és különben is válság van, de szomorú, hogy a lányom ugyanazon a széken fog ülni, amely már akkor is viseltes volt, amikor én ültem rajta hat évesen.
És akkor megláttam ezeket a képeket az ausztráliai Greensborough-ban lévő általános iskoláról. Olyan, de olyan messze vagyunk még ettől! – sóhajtottam, és úgy döntöttem, megmutatom Nektek. Az enteriőr kialakításánál az volt az elsődleges szempont, hogy tükrözze az épületet körbevevő természetet és vonzó környezetet hozzon létre a tanuláshoz. Szerintem sikerült. A falakon található fa motívum a diákok tanulási folyamatát és növekedését szimbolizálja. A smiths+tracey architect egy olyan új generációs tudás központot hozott létre, amely a gyermekek minden érzékszervére egyszerre hat. A világos, friss, modern környezet hozzájárul ahhoz, hogy a tanárok és a diákok egyaránt jól érezzék magukat. Ilyen környezetbe én is szívesen járatnám a lányomat.
Ha közületek tud valaki olyan magyarországi általános iskoláról, amely hasonlóan modern és mai, mint a most bemutatott, kérem küldjön fotókat és én közzéteszem itt a blogon. Örömmel venném.
Temető mellé építkezni azért jó, mert a szomszédok csendesek. Nem tudom, kit győztem meg ezzel az érvvel, de itt a bizonyíték, hogy van, aki erre bukik. Az Elliott ház egy ilyen hátborzongató helyszínen épült, kilátással és közvetlen kapcsolattal egy temetőkertre.
A házat a méltán elismert Richard Powers fotóin keresztül mutatom be, akinek egyik könyvéről már írtamitt a blogon. Ez a ház a londoni Highgate temető fölött épült fel, tervezője az Eldridge-Smerin Architects. A telket a temető sok-sok évvel ezelőtt eladta, a villa elődje egy hetvenes években épült ház volt, amelyet szerkezeti hibák miatt le kellett bontani. Ebben a temetőben nyugszik többek közt Karl Marx, Christina Rossetti, George Eliot, valamint sok más író és művész is.
Az Elliott ház egy négyemeletes épület, amelyet úgy alakítottak ki, hogy teljes mértékben kihasználja a lejtős terepviszonyokat és maximalizálja a kapcsolatot a temetői tájjal. A ház akkor fedi fel a valódi temperamentumát, amikor a sírkövekkel együtt látszik. A legfelső szinten egy önálló életteret alakítottak ki, ezt az utazási fotós Richard Elliott használja. A fehér lakkozott, kétsoros konyha, a rozsdamentes acélból készült munkalapok, a behúzható felülvilágító (ez a kedvencem) szépen illeszkedik a beton falakhoz és mennyezetekhez, amiket az egész házban nyersen hagytak. A hatalmas üvegfelületek rengeteg természetes fényt és élénk karaktert visznek a belső térbe, no meg gondoskodnak a meghökkentő kilátásról.
A ház belsejében az egy négyzetméterre jutó design bútorok mennyisége igen figyelemreméltó. Megtalálható itt majdnem az összes design klasszikus, pl. Eames Wire DKX-2 székei az Opus Magnum ebédlőasztal mellett és DKR székei a teraszon, két fehér Pantone szék, egy Flap kanapé az Edrától, a Togo Relax lounge fotel a Ligne Roset-tól meg amit még nem látunk. Ti szeretnétek itt lakni?
Már megint egy éttermet hoztam Nektek, bocsánat. Ez most teljesen más, mint a múlt heti athéni, úgyhogy érdemes lesz megnézni. Ez virágos, tavaszt idéző és megint csak virágos.
Szóval, a mindig nyüzsgő London belvárosában járunk, ahol megnyitotta kapuit a The Folly. Ez egy olyan hely, ahová sokmindenért betérhetsz. Egy kávéra reggel, egy gyors ebédre napközben, egy italra munka után, vagy egy komplett ünnepi ebédre hétvégén, de még a céges bulit is ide szervezheted, ötszáz főig tudnak fogadni. De nem is ez az érdekes, hanem az enteriőr. Az egy dolog, hogy látszik rajta, nem kellett a tervezőknek a költséghatékonyságot szem előtt tartani, noha vannak olcsó és mégis szép megoldások, mint pl. az agyag virágcserépből készített függőlámpák. A másik, hogy nagy. „Azt szeretem benned, hogy olyan nagy vagy.” – udvarolt MotoMoto a Madagaszkárban Gloriának… ez nem tudom, miért jutott eszembe, talán azért, mert ez az étterem is igazán, de komolyan nagy. Legalábbis itthoni viszonylatban nagy. De amellett, hogy nagy, tele van gyönyörű részletekkel, hanyagul az arcunkba vetett design bútorokkal, hatásvadász módon kitalált részletekkel, urbánus nomádoknak szóló utalásokkal. Tetszik. Pedig én nem vagyok oda az ennyire florális cuccokért, ez most mégis tetszik. Ki érti ezt?
Bár nincs ember, aki ne szeretne egy olyan helyet a város közepén, ahol a természet karnyújtásnyira van, vagy legalábbis az illúzió megadatik…
Több mint egyhetes téli kikapcsolódásom után most melegebb vizekre vágyom, ezért választottam úticélnak ezúttal Athént, ahol érdekes módon egy olasz éttermet szeretnék bemutatni. Nagyon letisztult és egyszerűen fogalmazott a fekete-fehér enteriőr, finoman szembeállított a régi és az új, pont ezért is tetszik annyira.
Lucas Papaspirou, az Il Buco étterem tulajdonosa helyi tervezőket kért fel olasz éttermének kialakításakor. A design a Workshop Dionisis Sotovikis és Anastasios Sotovikis nevéhez fűződik. Az étterem az athéni Soho-ként emlegetett Psirri kerületben található, egy neoklasszicista épület harmadik emeletén, ahonnan pazar kilátás nyílik az Akropoliszra. Nem rossz kezdésnek. Az Il Buco (magyarul: A Lyuk vagy kicsit szebben: A Zug) egy olyan étterem, amely egyáltalán nem emlékeztet egy hagyományos étteremre. A tervezők arra törekedtek, hogy egy modern, meghitt hangulatú családias étkezőt varázsoljanak a harmadikra, ahol bőséges hely van az asztalok között. Ahol a vendégek úgy érezhetik magukat, mintha csak ők lennének ebben az egyedülálló környezetben. Egyébként ez hívják lakásétteremnek, nem?
Az Il Buco alapvetően egy fekete-fehérre hangolt enteriőr, amelyet a fa székek melegsége old fel. A középen taláható bár rész köré csoportosul a többi terem. A koktélbár falait feketére festették, ezzel is erősítve a lyuk-érzést és azt, hogy ez a tér egy másik funkciót szolgál ki: itt tényleg el lehet bújni egy kicsit. A három különálló terem (szoba) falait fehérre festették és itt csak a kiegészítőkön jelenik meg a fekete szín. A látványos csillár a Droog Design 85 Lampsnevű munkája, amely a „kevesebb több” elvét egyetlen tárgyban egyesíti. A fehér asztallapokat fekete vaslábak tartják, amelyek köré egy közeli antik üzletben vásárolt régi fa székeket állítottak. A székeket felújították, újrakárpitozták vagy egyszerűen bőr hevederekkel beszőtték az ülőfelületeket. Az egyik térben található még egy antik tálalószekrény márvány fedéssel, amelyre a Droog Red Revisted fényes piros műanyag tálja került díszítésként (az egyik képen félig látszik is). Ez is szép példája a régi és a új anyagok és tárgyak ízléses párosításának. Ezt a szeszélyes dizájnt pedig Dionisis Sotovikis műalkotásai koronázzák meg, aki használt pauszpapír, víz és tűz felhasználásával készítette el a falakon látható installációkat. Nektek hogy tetszik?
