Az elmúlt három évemen gondolkodom. Lehet, hogy közhely, de amíg fiatalabb voltam, nem tűnt ilyen gyorsnak az idő múlása. Három év eltelhet úgy is, hogy semmi különös nem történik, csak teszem a mindennapi dolgaimat és hopp, egyszer csak azt veszem észre, hogy megint elment egy év, aztán kettő és így tovább. Közben persze történnek a mindennapok, történik az élet. De három év eltelhet úgy is, hogy a mindennapi dolgok mellett vállalok valamit, belefogok valami újba, azt véghezviszem és utólag visszanézve rájövök, hogy ez mennyire jó már, büszke lehetek magamra, hogy ez a három év nem az ismerős komfortzónában telt, hanem tanulással, új emberek megismerésével, egy olyan úttal, amelynek a végén a célt is sikerült elérni, azaz beteljesíteni egy gyermekkori álmomat.

Hogy miről beszélek?

Arról, hogy az elmúlt három évben egyetemre jártam és idén júliusban sikeresen diplomáztam. Most már fotográfus művész (is) vagyok a diplomám szerint. Ez a három év rengeteg tanulással, feladatok és projektek megoldásával, sok tervezéssel és kivitelezéssel telt, mind a munkában, mind a fotográfiában. Extra terheket rótt rám, be kell vallanom, hogy piszkosul el is fáradtam és talán még mindig nem pihentem ki magamat, nem töltődtem vissza, de akkor is megérte. Megérte, mert gimnazista koromban az volt az álmom, hogy egyetemen tanulom majd a fotográfiát, de aztán az élet kitérőkkel szabdalta tele az életem, amit egyáltalán nem bánok, mert ha nem így lenne, akkor többek között ez a blog sem született volna meg. Igaz, hogy az elmúlt négy évben egyetlen bejegyzést sem írtam, mert erre már nem maradt energiám és igazából kedvem sem volt hozzá. Mostanra viszont megérett bennem a vágy arra, hogy újra írjak, hogy újraélesszem ezt a blogot, mert igazából írni is nagyon szeretek. Talán kicsit személyesebb lesz mostantól a hangvétel, mint eddig volt. Nem csak szigorúan lakberendezéssel és belsőépítészeti témákkal szeretnék foglalkozni, hanem úgy általában a kultúra különböző ágaival, amelyből inspirálódom és amely engem folyamatosan tölt, remélem, ti is tudtok majd belőle inspirációt meríteni. De természetesen a blog fő témája még mindig a lakberendezés és a belsőépítészet, fotográfiával fűszerezve, de hát lássuk be, a szép enteriőröket is fotókon tudom nektek bemutatni.

És most elsőként szeretném veletek megosztani a diplomamunkámat, amely júliusban a többiek diplomamunkáival együtt csoportos kiállításon volt látható a Fugában. A témám az önismeretből indult ki és a transzgenerációs örökségeim vizsgálata volt.

Vakfolt

A diplomatémám az érzéseinkhez való kapcsolódásról szól. Miért működöm úgy, ahogy működöm? Mennyiben határozzák meg a viselkedésemet a kapott családi minták? Egy nagyon személyes történetet mesélek el három nőről, de nemcsak erről a három nőről szerettem volna beszélni. Inkább arról, hogy csak akkor tudunk önazonosan élni, ha felderítjük a hozott transzgenerációs mintázatainkat és tudatos szintre emeljük azt. Mert amíg távol vagyunk a saját érzéseinktől, könnyen szem elől veszítjük saját magunkat. Ekkor a valóság helyét átveszik az illúziók, amelyek segítenek távol tartani a kellemetlen érzéseket. Ez tehát valójában egy vakfolt, amire nem látunk rá a saját működésünkben. A célom az volt, hogy bevilágítsak a saját vakfoltomba.

A koncepcióm megvalósítása performansz alapú volt és kivitelezését tekintve két részből állt. A központi kérdés nálam és az egész diplomatéma kutatásomban az érzelmi kapcsolódás nehézsége két ember között, ezért olyan megoldást kerestem, amely erre reflektál. A kivitelezésben hárman vettünk részt: az édesanyám, a lányom és én, amely nekünk nemcsak a diplomamunkám létrejöttét, hanem egy életre szóló élményt is jelentett. De hogyan is nézett ki a folyamat? Cianotípiával* érzékenyítettem három nagyméretű textilt (140×200 cm), amelyre párosával lefeküdtünk egymás felé fordulva, és közel 30 percen keresztül néztünk egymás szemébe, próbáltunk szavak nélkül, csak az érzések által kapcsolódni, miközben a cianotípiás textil beexponálódott a szabad ég alatt, a testünk és az idő lenyomatát hagyva a textilen.

Ezt a folyamatot, a kapcsolódást két kamerával külön-külön videóra is vettem az arcokra fókuszálva, így összesen hat videó készült, a három nagyméretű textil lenyomat mellett. A textilek áttetszőek, így a „transzgenerációs mintázat” fizikailag élőben is megjelenik a térben, amikor valaki egyszerre nézi egymás mögött a kifüggesztett textil képeket, azaz olyan, mint egy élő multiexpo. A légmozgás hatására pedig mozogtak a textilek a térben, amely a folytonos változást, illetve a változtatás lehetőségét szimbolizálja.

Azért választottam a cianotípiát, mert ez egy archaikus eljárás a fotográfiában, és az önismeret is a múlt megismerésével kezdődik, ezzel szeretnék erre a párhuzamra utalni. A videók pedig dokumentumok a kapcsolódásaink sikerességéről vagy épp az ellenkezőjéről.

Köszönöm, hogy idáig eljutottál a szövegben és elolvastad a gondolataimat, most szeretnék mutatni néhány képet a folyamatról, és a kiállításról is.

Így feküdtünk a szabad ég alatt, alattunk a cianotípiával érzékenyített textil

Ez volt az első próbálkozás végeredménye, amikor azt teszteltem, hogy működik-e egyáltalán, amit kitaláltam

Így készültek a videók

A beexponált textilt sima vízzel kell kimosni, hogy láthatóvá váljon a kép, az érdekessége, hogy a víz hatására válik kékké az eredetileg zöld anyag

Kimosás után egyszerűen kilógattam megszáradni, ez még mindig csak a próba volt

Ez pedig már az elkészült projekt a kiállítótérben installálás közben

A videókat párban állítottam ki

A kiállítás megnyitója az idén végzett csoportársaimmal és évfolyamtársaimmal, majd pár kép a megnyitó estéjéről, a megnyitón a fotókat Loós Panna készítette

Az alkotótársaimmal

A diplomamunkám létrejöttét köszönöm édesanyámnak és a lányomnak, a szakmai támogatást konzulensemnek, Pettendi Szabó Péternek, a rengeteg technikai segítséget és a folyamatos támogatást a kedvesemnek, a videó utómunkában és a kiállítás installálásban való segítséget pedig Dombóvári Tamásnak. Hálás vagyok Nektek, hogy mindez létrejöhetett.

Remélem, érdekes volt belelátni egy ilyen kreatív folyamatba és nyitottak vagytok máskor is ilyesmi tartalmakra. Azt ígérhetem, hogy ezentúl rendszeresen és lelkesen fogok itt hírt adni olyan dolgokról, amelyek engem érdekelnek és amelyekről azt gondolom, hogy számotokra is érdekes lehet. Köszönöm, hogy velem vagytok.

* A cianotípia egy nem ezüst alapú fényképészeti eljárás, a képet fényérzékeny vassók adják. Jellegzetesen kék színe van, kéknyomatnak is nevezik. Felfedezője Sir John Herschel volt, az ő nevéhez fűződik a cianotípia alapját képező vegyi folyamat felfedezése. A folyamat során a fényérzékeny anyag napfény hatására beinduló kémiai reakciója alkotja meg a képet a hordozón. A felfedezés időpontja 1842-ben volt, de szélesebb körben csak az 1890-es évektől használták és mind a mai napig lehet ezzel az eljárással képeket alkotni.

A diplomamunkám elméleti hátterénél és a szakdolgozatom írásánál többek között az alábbi szakirodalmakat használtam fel:

Galit Atlas: Érzelmi Örökség, HVG Könyvek, Budapest 2022
Mark Wolynn: Örökölt családminták, Édesvíz Kiadó, 2023
Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors, Jelenkor Kiadó, 2022
Tisza Kata: Szakáll Péter illúziói, Scolar Kiadó, 2023